Egy madarat filmeztem ma le, annyira gyönyörű látvány nyújtott.
Az jutott róla eszembe, hogy hány olyan helyzet volt az életemben, ahol széllel szemben küzdöttem. Rengeteg energiát fektettem dolgokba, ahelyett hogy hagytam volna magam átadni az áramlatoknak. Görcsösen ragaszkodtam ideákhoz, kapcsolatokhoz, helyzetekhez. Azt éreztem, muszáj kontrollálnom mindent, ez adta a biztonságot.
Az elmúlt időszakban, de felerősödve tavaly nyár óta rengeteg veszteségélményben volt részem: szerettek és házi állatok elvesztése, költözés, budapesti iroda bezárása és a mostani helyzet ki tudja még mit tartogat. Ezek az életnek olyan részei, amit képtelenség irányítani. Nem volt könnyű ezt elfogadnom, cserébe rengeteg rugalmasságot kaptam és gyakorolhattam az elengedést is bőven.
Be kell, hogy lássam, a folyamatos küzdési vágyam nem biztos, hogy jó stratégia. Mint ahogy a természetben is mindig mindennek megvan a maga ideje, úgy az emberi életben is. A legjobb megoldás talán az, ahogy a videóban a madár is teszi: éberen, kitárt karokkal és szívvel várni a kedvező széljárást, és akkor elindulni, cselekedni. Mostanában pedig bőven lehet gyakorolni.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki
egy nagyot álmodott, illetve nem is egyet, sőt a mai napig sokat álmodik,
álmodozik arról, hogy ki is ő valójában és mennyi mindent szeretne az életben. Az
igazi útja onnan indult, amikor egy nehezebb időszak alatt azon morfondírozott,
merre tartson tovább, mi is az Ő igazi küldetése. Egyben biztos volt, hogy útra
kell kelnie és még sok minden áll előtte.
Elindult hát, tarisznyájában az
addigi élete tapasztalatival. Nyomta rendesen a vállát a súlya, de tudta, hogy
ahogy halad előre és fogynak belőle a múlt sebei, egyre könnyebb lesz. Ment
hát kitartóan, hegyen és völgyön keresztül, árkon és bokron át. A célját
még mindig nem ismerte, de eggyel tisztában volt, nem állhat meg. Még, ha néha
süvített is a szél és tombolt a vihar.
Majd egy szép napon, egy tisztáshoz
érve, arra lett figyelmes, hogy a távolban nagy boldogan közelít fele Álom
kutya és amikor odaért, rengeteg puszit kapott tőle. Sosem találkozott még ilyen csupaszív, élettel teli és vidám teremtménnyel. Annyira megkedvelték egymást, hogy
innentől együtt folytatódott a közös kalandjuk. Telt, múlt az idő és a
kapcsolatuk egyre mélyebb lett, tudták, hogy hosszú út vár még rájuk és
segíteni kell az útjukba érkezőkön. Nem is késlekedtek tovább. Ahogy sétáltak
az ösvényen, egyszer csak gyerekzsivajra lettek figyelmesek. A lány megtorpant, mert már régóta nem
találkozott senkivel és félt újra emberek közé menni, Álom viszont önfeledten
csatlakozott a játszadozó gyerekekhez. Sorra jöttek a kérdések: Kié ez a kutya, hogy került
ide? Mi lesz vele? Ha nincs gazdája, ki vigye haza? Kénytelen volt hát előbújni és megmutatni magát. Majd végül annyira jól érezte
magát mindenki, hogy arra lettek figyelmesek későre jár már odakint és kénytelenek elbúcsúzni egymástól. Mindenki boldog és hálás volt a közösen eltöltött délutánért.
Besötétedett és előbújtak a csillagok az éjszakai égbolton. Megjelent az Esthajnalcsillag
és egy idő után a Göncölszekér is kirajzolódott. Bárhol is jártak, ez a látvány
mindig biztonsággal töltötte el őket. Álom kutya már mélyen aludt, miközben a
lány azon tűnődött miért vonzódik annyira a csillagokhoz és miért hajtja a
vágy, hogy belelásson a dolgok mélyébe, megértse az életet magát. Újhold volt, tisztán látszódtak a csillagképek és a Tejút is.
